 Babits Mihály,
teljes nevén: Babits Mihály László Ákos (Szekszárd, 1883. november 26. – Budapest, Krisztinaváros,1941. augusztus 4.) költő, író, irodalomtörténész, műfordító, a 20. század eleji magyar irodalom jelentős alakja, a Nyugat első nemzedékének tagja.
Élete: Édesapja, id. Babits Mihály törvényszéki bíró volt (később a budapesti ítélőtáblához nevezték ki, majd a királyi tábla decentralizációja következtében, 1891-ben Pécsre helyezték), édesanyja Kelemen Auróra (művelt, versszerető - betéve tudta Puskin Anyeginjét, a Toldi szerelmét, A délibábok hősét). Az elemi iskolát Pesten, Pécsett végezte, 1893 szeptemberétől a ciszterciek gimnáziumába járt. Ötödikes gimnazista volt, amikor édesapja meghalt. Édesanyja a két gyermekével visszaköltözött az anyai nagypapa, Kelemen József szekszárdi házába. A nagymama, fogta össze a családot. Érettségi után a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-francia(az utóbbi helyett később latin) szakos hallgató lett. Négyesy László híres stílusgyakorlat-óráin ismerkedett meg Juhász Gyulával ésKosztolányi Dezsővel. Latin-magyar szakon szerzett diplomát. A századfordulótól írt verseket, de ezeket nem publikálta. Baján,Szekszárdon, Újpesten, Pesten, Szegeden (1906–1908) dolgozott gimnáziumi tanárként. Ezután Fogarason, majd 1911-1916 között az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium, a budapesti tisztviselőtelepi, végül a Munkácsy Mihály utcai gimnáziumban tanított. Első művei a Nagyváradon kiadott A Holnap című antológiában jelentek meg (1908).
1909-ben jelent meg első kötete Levelek Iris koszorújából címmel. 1911 folyamán adta ki második kötetét (Herceg, hátha megjön a tél is). Ekkor még főállásban tanít az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban. 1913-ban írja meg első regényét A gólyakalifa címmel (csak 1916-ban jelenik meg). Ebben az évben kezdi el lefordítani Dante Isteni színjátékát olaszból magyarra (1913-ban jelenik meg a Pokol, 1920-ban a Purgatórium, 1923-ban a Paradicsom). Fordításáért az olasz állam kitünteti, megkapja a San Remo-díjat (1940-ben utazik ki érte, Sanremóba).Játszottam a kezével című, 1915-ös szerelmes verse megjelenésekor hazafiatlansággal vádolták, s elvesztette tanári állását. Harmadik verseskötete, a Recitativ 1916-ban jelent meg. 1918-as megalakulásakor a Vörösmarty Akadémia alelnöke, 1925-ben elnöke. 1930-ban a Kisfaludy Társaság rendes tagja. 1920 februárjától kizárásáig rendes tagja volt a Petőfi Társaságnak. A Nyugatfőmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, de csak a tanácsköztársaság bukásáig.
1919-20-ban rövid ideig Ady özvegyével, Boncza Bertával, Csinszkával tartott fenn szerelmi viszonyt. Ezt követően a vele egy lakásban élő titkára, Szabó Lőrinc menyasszonyát, Tanner Ilonát (írói álnevén Török Sophie) kéri feleségül. 1921. január 15-én Budapesten, a Józsefvárosban házasodtak össze. 1924-ben az esztergomi Előhegyen vettek nyaralót, ahol a költő haláláig sokat időztek, Babits számos műve itt született, aki ettől kezdve a város kulturális életének meghatározó alakja lett. Alapító tagja volt a városban máig működő Balassa Társaságnak. Esztergomi házában több híres írót, költőt, művészt fogadott, akik mind aláírták az úgynevezett autogram-falat. A nyaraló ma Babits-múzeumként működik. 1927-től a Baumgarten-alapítvány kurátoraként dolgozott, így a magyar irodalmi életben nagy befolyásra tett szert. Munkatársa volt a Benedek Marcell főszerkesztésében, 1927-ben megjelent Irodalmi Lexikonnak is.
1933-ban írta utolsó regényét, az Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című antiutópiát egy állandó háborúban élő kilátástalan világról. Az események egy meghatározatlan társadalomban játszódnak, ahol a háborúban a férfiak zöme már meghalt, így a nők is katonai szolgálatot teljesítenek. Elza pilótaként fogságba esik, így saját szülővárosát kell bombáznia. 1929-től lett főszerkesztője a Nyugatnak, a kor legmeghatározóbb magyar irodalmi folyóiratának. Lírájára amúgy is jellemző pesszimizmusát tovább fokozta a diagnózis, hogy gégerákban szenved. 1938-ban gégeműtéten esett át, képtelen volt beszélni, ezért beszélgetőfüzetén keresztül érintkezett a külvilággal. 1938-ban jelent meg a Jónás könyve. 1941. augusztus 4-én halt meg.
A gólyakalifa Babits Mihály első regénye. A mű egyszerre lélektani és detektívregény, a személyiséghasadás és személyiség-megkettőzés modern lélektani földolgozása. Az úrifiú és iparostanonc kettős életű figurájának életét követhetjük nyomon tizenhat éves korától egészen rejtélyes módon bekövetkezett haláláig. A regényt több mint hússzor adták ki első megjelenése óta, filmkészült belőle, később színre is vitték, és azóta is játsszák. A mű többek között angol, német, cseh és finn nyelven is megjelent.
Tábory Elemér, a regény hőse kettős életet él. Ha „fekete Álma” nem árnyékolná be az ébrenlét óráit is, „Sonntagskind” lehetne, a szerencse gyermeke, akinek kedvez a sorsa, s akiben a képesség is megvan a boldogulásra és a létezés örömeinek teljes átélésére. A szorongató éjszakai álmok s az álmok emlékei azonban győznek a valóság fölött, eltömik az öröm forrásait, félelmetes hatalmukkal átrendezik, megváltoztatják Tábory Elemér belső világát. A folyton megújuló álomkényszer megalázó sorsot rajzoltat a képzelettel, nyomasztóan, kínzóan teljeset, amely csak asszociációkkal kötődik a másikhoz, s mely sokkal több emberé, mint a másik. Tábory Elemér álmában előbb egy asztalosinas életét éli, akivel kegyetlenül bánnak, s aki a kegyetlenkedésekre maga is brutalitással felel, azután pedig napidíjas pesti írnokként tengődik – nélkülözések, félelmek, szorongások között – egészen az öngyilkosságig. A gólyakalifa a személyiség-megoszlás modern, világirodalmi rangú regénye, s egyben izgalmasan szép vallomás is az emberi elkötelezettségről, a szenvedélyre való belső készenlétről. „Mintha életem, s talán minden költő életének szimbóluma volna – írja Babits Mihály –, mely külsőleg simán foly, s csak belül gyötrődik, álmaiban.”
Megjelenése: Babits Mihály A gólyakalifa című regénye elsőként a Nyugat című folyóiratban jelent meg 1913-ban, a II. szám 803-905 oldalain, könyv alakjában pedig csak három évvel később, 1916-ban adták ki először (ez már egy lírai, tudatosan szerkesztett változat). Azóta több mint húsz kiadást ért meg.
Formáját tekintve a mű 11 fejezetből áll össze, melyek tartalmilag koherensek, ez alól kivétel az utolsó, tizenegyedik rész. A mű tehát két szövegnek is tekinthető. Az egyik a Tábory Elemér önéletírása címet viseli (1-10 . fejezet), a másik (11.) egy alig egylapos utóhang, Az író levele, mely az eredeti kiadásban, a külső referencialitást erősítendő, Az író levele Móricz Zsigmondhoz. Babits Mihály a fiktív történetet ezzel a levéllel egy valóságos keretbe helyezte, megadva a regény látszólagos hitelességét. Ez az utószó funkcionálhat afféle realista keretként, amelynek célja útbaigazítani az olvasót, és kijelöli az interpretációs teret. Ez a szerkesztési mód nem Babits leleménye, a világirodalombansok olyan szöveggel találkozhatunk, amely látszólag pontos külső referenciát tartalmaz. Például ilyen történet Ernst Theodor Hoffmann 1816-os Der Sandmann-ja (A homokember), amelynek szövegében három egymással dialogizáló levelet követ az elbeszélőnek a történetet látszólag lezáró, valójában azonban nyitva hagyó utóirata.
A történet:
Tábory Elemér boldog mintagyerek, aki látszólag felhőtlen életét éli, amikor felfedezi, hogy tulajdonképpen ketten élik életüket. Ekkor mindössze tizenhat éves. Másik énje a fiú furcsa álmaiban nyer életteret, ahol teljesen ellentétes szerepben, alantas munkát végezve, megaláztatások sorozatával tengeti napjait. A korrespondencia azonban nem tökéletes, Elemér ködös emlékei, irracionális félelmei homályosan, elmosódva kísérték végig addigi életét, de nem foglalkozott ezzel különösebben ekkor még. Elemér számára a majális napján kezdődik a szerepek keveredése, ráébred, hogy álma több mint átmeneti, esetleges, ekkor tudatosul benne álombeli énjének saját élete, vagy legalábbis ennek lehetősége. Így hát a regényben szerepel egy eredeti személyiség és egy alteregó, alternatív jelleget adva Tábory Elemér és az asztalos inas tudatának. Az emlékek „eloszlása” különböző, az álombeli részletek az inas elméjében raktározódtak el, ugyanakkor felsejlenek az Elemér ébrenlétébe átszivárgott emlékfoszlányok, viszont a másik személyiségnek nincs konkrét emléke Tábory Elemér világáról – legalábbis a történet elején. A 3. fejezetben Elemér ismét a hatodik osztályos, boldog gyerek szerepében ébred, azonban emlékszik szörnyű álmára. Elemér számára itt kezdődik a szerepek keveredése, a realizáció. Álmában újra az asztalosinas szerepében találja magát, majd megszökik a műhelyből. Miután felébred, ellátogat szeretett tanárához, Darvashoz, akinek hatalmas magánkönyvtára van. Álomfejtéssel kapcsolatos könyveket kér tőle, s itt találkozik olyan olvasmányokkal, amelyek személyiség-megoszlásról szólnak. Elemér úgy véli, neki nincs ilyen problémája, hiszen mind a két énjéről tud, ezért mindent, ami történik vele, rossz álomként fogja fel. A negyedik fejezetben történik utalás először a gólyakalifa történetére:„Mint a mesebeli kalifa, aki gólyává változott, és elfeledte a varázsszót, amivel emberré visszaváltozhat”. Egy ideig Elemért nem zavarják a rossz álmok. Párhuzamokat fedez fel álombéli és való élete között személyek és események kapcsán. Az iskolában egyik tanára által értesül egy hírről: egy diák ellopta barátja bizonyítványát, hogy másik iskolába iratkozhasson. Ez nagyon felzaklatja őt, nehezen tér napirendre felette. Kapcsolatot létesít egy utcalánnyal, akit meztelen női húsként kezel. Elemér ekkor döbben rá, hogy él benne egy nyers, durva, érzéketlen személy is.
Az idő egyre csak telik, Elemér leérettségizik. Ekkor jelenik meg a regényben az egyik kulcsszereplő, Etelka, akit Elemér sokszor egy bizonyos Csendistennőhöz hasonlít. A helyzet adott lenne: Etelka mellett elfelejthetné rossz gyermekkori élményeit, vonzalmuk boldogságban kiteljesedhetne, s visszaránthatná Elemért a személyiségzavarból, de ez nem történik meg, kapcsolatuknak nem lesz ilyen teremtő ereje. A pár Velencébe utazik, annak reményében, hogy Elemérnek sikerül szép és vonzó emlékekkel gazdagodva eltemetni másik énjét, s eleinte valóban: ugyanolyan jól érzi magát, mint a majálison. Velencéről pontos és részletes leírást olvashatunk a vonatkozó részeken - Babits élénk színekkel idézi Velence történelmi és művészeti emlékeit, aki ekkor már negyedik itáliai útja után volt túl - A gólyakalifa prózai ábrázolása valósággal útikalauzszerűen használható. Az idill azonban nem tart sokáig: éjjel újra álmodik, miután másik énjére ébred, aki nem akar tovább Velencében maradni, így elmenekül. Ellop egy bizonyítványt, s szerencsétlenségére ezt egy elnöki szolga meglátja. A szolga illegális munkára kényszeríti az igazság elhallgatásának ellenében, amit Elemér ily módon kénytelen megtenni. A 7. fejezetben Elemér okmánybélyegeket hamisít, ezzel lelkében hatalmas törés keletkezik, a romlatlan erkölcsű férfi ténylegesen bűnözővé válik. Ekkor még él benne a remény, hogy képes lesz úrrá lenni álmain, de egyre kevésbé tudja, mi az, amit álmodik, és mi a valóság. Még nem mondana le az életéről, küzdene, hogy szembe szálljon önmagával, de álmában minduntalan a vágy és a gyávaság uralkodik el rajta, egyre nagyobb kétségek közé taszítva őt. A 8. fejezetben Álmodik, s egy játékteremben találja magát. Megismerkedik egy nővel, Silviával, aki kegyeibe férkőzve eljátssza minden pénzét, így kénytelen hazautazni. Egyre inkább elhalványul a vonal a két élet között, magát Elemérként említi. Hirtelen váltás következik: azt hiszi, amit eddig álomnak hitt az a valóság. A 9. fejezetben Elemérhez ellátogat nagynénje, ebben a fejezetben végig Elemérként van jelen, most a díjnokról beszél egyes szám harmadik személyben.
A regény utolsó – illetve utolsó előtti – fejezetében egyre jobban felgyorsulnak az események, közelít a mindent lezáró vég. Elemérnek már csupán három napja van, ugyanis a díjnok elárulta, hogy bűnt követett el. A regényben innentől szinte teljesen a díjnoké lesz a főszerep, ezúttal Elemér jelenik meg az ő álmaiban, és nem fordítva. Elemér világa, szokásai, emlékei fokozatosan bekerülnek a díjnok gondolatvilágába. Miután a bizonyítványhamisítás után bélyeget is hamisít, elszórja tisztességtelenül megszerzett pénzét, míg végül már csak az öngyilkosságban látja az egyetlen lehetséges kiutat. Elemérként képtelen elaludni, a hamisítás és sikkasztás után gyilkosságba hajszolja magát: a kocsmából egy lánnyal tér haza, aki arájára, Etelkára emlékezteti, s megfojtja a nőt. Egyre zaklatottabbá válik a történésektől, minden vágya kiirtani magából a már teljes mértékben elszabadult alteregóját, aki felett már semmi kontrollja nincs. A mindig tiszta erkölcsű, kétségbeesett fiú is ugyanabban látja a megoldást, mint „rosszabbik fele”, s meg akarja ölni a díjnokot. Különös, hogy az egyébként lágyszívű Etelkája is erre buzdítja – ölje meg a díjnokot, álmában. Elemér tehát másik énjét, a díjnok életét akarja kioltani, amely egy végtelenül tragikus döntés, hiszen egyértelmű: vele együtt hal Tábory Elemér is, mindkét személyiség végét jelenti ez. „Tábory Elemért „halva találták szobájában, a homlokán lőtt sebbel, és semmiféle fegyver nem volt körülötte. Mi történhetett? Semmiféle nyomozás nem vezetett eredményre.”
11. fejezet: Az író levele - A látszólag különálló, rövid függelék szolgál a hitelesítésre, s helyezi el a történet egy reális keretben. Az író, Babits Mihály barátjához - Móricz Zsigmondhoz szól. Egy három éve történt halálesetről számol be, amiről az újságok is írtak (a fikció valóságként beállítása), és ahol nem került elő fegyver, így rejtély övezi az ügyet, s ezúton közli barátjával, hogy a neveket mind megváltozatta „De te tudni fogod, kiről van szó.” A lélektani regény így válik végső soron detektívtörténetté.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó