Anne Brontë 

(Thornton, 1820. január 17. – Scarborough, 1849. május 28.) angol írónő, a Brontë nővérek legfiatalabbik tagja, írói álnevén Acton Bell. Thornton falujában született, Yorkshire-ben, hat gyermek közül az utolsóként. Anne anyja, Maria Branwell Brontë egy évvel később, 1821-ben rákban meghalt, miután Haworthbe költöztek, ahol apját, Patrick Brontët káplánná nevezték ki. 1825-ben két legidősebb nővére, Maria és Elizabeth tuberkulózisban meghaltak. Anne később azt írta, ez a két haláleset nagy hatást gyakorolt az ő és nővérei írásaira.

Anne 1835 és 1837 között nevelőnőként Miss Wooler iskolájában tanított Roe Headben (Huddersfield) és szabadidejét továbbra is írással töltötte, mint ahogy ezt már tette kisgyermekkora óta két nővérével, Charlotte-tal és Emilyvel. 1839-től különböző családoknál vállalt nevelőnői állást. 1845-ben a neki munkaadó család elbocsátotta az ugyanott házitanítóskodó Branwellt, ezért Anne sem maradt tovább náluk.

A nővérek első kiadványa egy verseskötet volt 1846-ban, egy évvel az Agnes Grey elkezdése után, amelyet Emily Üvöltő szelekével együtt, három kötetként publikáltak, ugyanabban a hónapban, amikor megjelent Charlotte Jane Eyre című műve. Második és utolsó regénye, a Wildfell asszonya 1848-ban jelent meg, nem sokkal bátyja, Branwell és nővére, Emily halála előtt (1848. szeptember és december).

Anne Scarborough sűrűn látogatott tengerpartjánál halt meg, ahol sokáig elnyúló betegségéből lábadozott. Egy kék tábla jelzi a városban, a Grand Hotel falán halálának helyét. Ebben városban, a Szűz Mária temetőben van eltemetve.

A Wildfell asszonya (The Tenant of Wildfell Hall) Anne Brontë angol írónő második, utolsó regénye. 1848 júniusában jelent meg, és ahogy első, Agnes Grey című művét, ezt is Acton Bell álnéven jelentette meg.

Anne Brontë, híres nővéreinek, Charlotte-nak és Emilynek legfiatalabb testvére, a szinte kötelező ,,guvernant,,-regény, az Agnes Grey (1846) után írta meg főművét, a Wildfell asszonyá-t (1849). Anne Brontë is a korabeli szegény papkisasszonyok szokásos útját járta: nevelőnősködött módos családok csemetéi mellett. És - akár csak nővérei - ő is írt verseket, regényeket, míg fiatalon, huszonkilenc évesen el nem vitte őt is a Brontë család ősi ellensége: a tüdővész. Sok fényt, boldogságot nem ismert - nagy regénye lapjain mégis meg-megcsillan a korát meghazudtoló bölcsességből fakadó, mindent megbocsátó, szívbéli derű. A kerettörténetet elbeszélő Gilbert könnyed életfelfogású ifjúból a szemünk láttára válik érett férfivá - a könyv zömét pedig Helennek, a környéken sok szóbeszédet keltő, magányos, gyönyörű, fekete ruhás asszonynak a naplója teszi ki. 

Elemzése: A regény megkérdőjelezte a kor erkölcseit és jogrendszerét is, melyben a férjnek korlátlan hatalma volt felesége és gyermekeik fölött. Ezzel az egyik első feminista műnek minősül. Különösen megdöbbentőnek minősült Helen kijelentése, hogy csak névházasságban hajlandó élni hűtlen férjével. May Sinclair brit író szerint „a viktoriánus Anglia visszhangzott attól, ahogy Helen Huntingdon hálószobaajtaja becsapódott a férje előtt”. Ebben az időben a nő vagyona a házasságkötéskor automatikusan a férjére szállt, és ha egy feleség elhagyta a férjét, a gyermekeit sem vihette magával. 1839-ben módosították ezt a törvényt, és az asszony, ha erkölcsösnek tartották, a hét év alatti gyermekek felügyeleti jogát megszerezhette, az idősebbeket pedig látogathatta; a regény cselekménye idején ez a törvény azonban még nem volt érvényben. A Wildfell asszonya egyes jelenetei, melyek szépítés nélkül mutatják be Huntingdon és barátai züllöttségét, kifejezetten illetlennek számítottak ebben a korban. Egy kritikusa szerint „a regény teljességgel alkalmatlan arra, hogy fiatal lányok kezébe kerüljön”.

A regény bizonyos értelemben Anne válasza nővérei regényeire. Arthur Huntingdon több dologban is hasonlít Charlotte Jane Eyre-je férfi főhősére, Mr. Rochesterre. A sok H betűs név, illetve a birtokok nevének kezdőbetűi – Wildfell Hall, illetve Wuthering Heights, az Üvöltő szelekben szereplő Szelesdomb eredeti angol neve – Emily művét idézik.

A regény első kiadása hatalmas sikert aratott, de a kritikusok nagyban támadták őszintesége miatt. Anne úgy érezte, meg kell védenie művét, és a második kiadáshoz előszót írt. Ebben köszönetet mond a mű sikeréért, mely nagyobb volt, mint gondolta, de kijelenti, hogy szükségesnek érezte a valóságot úgy bemutatni, amilyen, hogy az arra képesek levonhassák belőle az erkölcsi következtetéseket. Felteszi a költői kérdést, őszintébb vagy biztonságosabb lett volna-e negatív szereplőit pozitívabb fényben bemutatni, ezzel elrejteni az élet csapdáit az olvasók elől. Egyben cáfolja azt a hiedelmet, hogy Currer, Ellis és Acton Bell ugyanaz a személy lennének, és kéri olvasóit, ne róják fel az ő hibáit testvéreinek is. Kitér a kérdés elől, hogy az Acton Bell a valódi neve-e, majd rátér a találgatásokra is, hogy férfi avagy nő-e a szerző. Bóknak veszi, hogy egyes kritikusok szerint nő, mert úgy véli, ez annak jele, hogy hitelesen írta meg női szereplőit, megjegyzi, hogy némelyik kritikust, aki a mű nyerseségére panaszkodott, talán épp ez a gyanú késztette erősebb kritikára, végül pedig megjegyzi, hogy ha egy könyv jó, teljesen mindegy, szerzője férfi vagy nő, és miért lenne szégyenteljes az egyiknek olyat írni, amit a másiknak nem az. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés